Ez a mostani poszt az előző kettő találkozásából született, egy kis hétvégi agypihentetés eredményeként. Az első változat az volt, hogy az indiai reklámok után néhány egyiptomit gyűjtök csokorba. Aztán amikor megláttam az egyiptomi jellegzetességekre alapozó ragasztóreklámot, az jutott eszembe, hogy milyen magyar változatot lehetne készíteni belőle. Az egyiptomi reklám:

És amit elkövettem az igazi magyaros ragasztani valók és ragasztók kapcsán:

A régi blog szlogenjében azt ígértem, hogy ínyencmorzsákat kínálok a marketing világából. Az alábbi képek valóban különlegesek, Indiából származó reklámok. Keleti szomszédainktól már mutattam be gerillamarketing ötleteket, de talán ilyen különleges országból még nem mutattam be anyagokat. A japán tájékoztató képek is sikert arattak, bár azok kétségtelenül aranyosak voltak, most talán ízelítőt kapunk India világából, a problémáikról és termékeiről. A plakátok hangulata teljesen megfelel az európai ízlésnek, és egy kivétellel a feliratok is angol nyelvűek.

Ezt a plakátot a  Ogilvy & Mather készítette. Minimalista, mégis megrázó megfogalmazás.

Azt hiszem ez a kép némi magyarázatra szorul. Az indiaiak szeretnek táncolni és énekelni és tehetségkutató showműsorok őket sem kerüli el. Ez a «Sur-Sangraam» műsor beharangozója, amit a  «British Has a Talent» mintájára készítettek el. A  kampány célja annak bizonyítása, hogy igazi kemény harc lesz.

Van még néhány egzotikus ország a tarsolyomban, majd rövidesen azok is sorra kerülnek.

A diploma megszerzéséhez kénytelen az ember olyan dolgokat is tanulni, amik egyénként eddig különösebben nem keltették fel az érdeklődését.Így jártam én most a régió és település marketinggel. Először is azon kezdetem el gondolkodni, hogy miért nincs szó soha arról, hogy hogyan csináljuk jól. Tudom a modelleket, mit hogyan nevezünk és miért jó az a régiónak vagy településnek, de azt nem tudom, hogy hogyan lehet nekik még jobb.

Elkezdtem számba venni, hogy mit tudok kis hazánk országmarketingjéről, mit akarunk a külföldiek felé mutatni, hogy ide csalogassuk őket, és mit mutat egyik régiónk a másiknak a belföldi turizmus fellendítésének jegyében.

Amik eszembe jutottak: gulasch, paprika, Sziget, meg egy interjú Papp-Váry Árpáddal, ami az olimpia apropóján született és a hirtelen jött sikereken felbuzdulva az interjúztató a sportnemzet alapállásból indított, amivel Papp-Váry Árpád nem értett egyet, mert annak ellenére, hogy sok kiváló sportolónk van, de nincs annyi sportrendezvényünk, sportközpontunk, hogy sportnemzetnek hívhatnánk magunkat.

Az országimázsról pedig a következő megállapítás hangzott el: "Az elmúlt években a gyógy- és édes vizeinkre építve akarták turisták tömegeit Magyarországra csábítani. Ezzel csak az volt a probléma, hogy egy ilyen kampánnyal a saját lehetőségeinket határoltuk be. Hiszen csak egyetlen célcsoportra fókuszáltunk, kockáztatva ezzel, hogy elvesztünk más csoportokat. A másik probléma pedig azzal volt, hogy ezt a képet nem sikerült beépíteni a hazaiak fejébe, akik továbbadhatták volna a külföldi turistáknak."

Érdekes felvetés ez, hogy nem sikerült beépíteni a hazaiak fejébe. Sajnos nagyon sok helyen még a régi software fut a fejekben, ami szintén nem kedvez az országunk jó hírének.Eszembe jutott egy aranyosnak nem mondható kis történet, ami az ismerőseimmel esett meg a Balaton környékén. Mivel a férj német állampolgár, ezért német rendszámú az autójuk, de mindkettőjük anyanyelve a magyar, amit a "Zimmer frei" előtt üldögélő asszonyságok nem tudhattak. Hőseink nem foglaltak szállást a kis hétvégi kiruccanásukhoz, gondolták lassan végighajtanak egy utcán, és ahol kellemesnek tűnő kiadó szobát találnak, ott majd érdeklődnek. Így volt lehetőségük a hallani a régi software anyagát: "Nézd Marikám, németek! Na, te ne szóljál semmit, majd én beszélek és jól megkopasztom őket!" A "németek" pedig tiszta magyarsággal köszönték meg a hölgy hozzáállását...

Valahol mindannyian tudjuk, hogy sajnos sokan próbálják így vagy úgy, jobban vagy kevésbé megkopasztani a külföldieket, és azt is tudjuk, hogy így nem kellene csinálni. 

De hogy hogyan igen? A Szigetnek is sok éve van benne, hogy évről évre vonzza a külföldieket, az ő mintájuk is hozzájárult ahhoz, hogy most már fesztivál-ország vagyunk. Kezdem túlzásnak érezni a fesztiválok mennyiségét. Ezek között még mindig kevés a külföldieket is idecsalogató, illetve akiket ezek a rendezvények megszólítanak, azok egy bizonyos célcsoport, és annak ellenére, hogy ők is szép bevételt tudnak hozni, még nem az igazi.

Tulajdonképpen kérdések sora vetődik fel a hogyanokat és miérteket illetően. Lehet-e ok, hogy a magyarok nem beszélnek nyelveket? Hát mondjuk az olaszok sem, de nekik van tengerpartjuk...

Kevés a látnivaló Magyarországon? Ezt sem merném kijelenteni, hiszen épített és természeti szépségekben nem  szűkölködünk. 

Nem vagyunk elég egzotikusak? Ha pálmafáink nincsenek is, de vannak hungarikumaink, ami legalább olyan érdekes lehet egy norvégnak, mint a pálmafa.

Itt ismét idézném Papp-Váry Árpádot a magyar vendégszeretetről:

"Ez inkább bennünk él, a külföldiek véleménye már kevésbé igazolja vissza. Meg kell érteni, hogy az országimázs nem csak addig tart, amíg elérjük, hogy Magyarországra látogassanak a turisták. Igazából ott kezdődik, hogy mi fogadja őket a reptéren, aztán milyen az az út, amin bejönnek a belvárosba, milyen a taxis, mennyire tud angolul és mennyire tud nekik izgalmas dolgokat mondani a város nevezetességeiről? Hawaiin például ezt nagyon ügyesen csinálják, a reptérre érkezéskor mindenki kap a nyakába egy virágkoszorút.

Aztán pedig a szállodai fogadástól az éttermeken át az elutazásig össze van hangolva az ország kommunikációja. Ideális esetben akkor van szükség imázsépítésre, ha a valóság jobb, mint a kialakult imázs, hiszen akkor tényleg dolgozni kell azon, hogy megmutassuk, nálunk mi is a valóság. Fordítva ez nem fog működni, mert festhetünk a valóságnál szebb képet az országról, ha ez nem igaz, akkor a turisták úgyis menekülni fognak."

Azt hiszem ez tömören összegzi, hogy dolgoznunk kell még azon, hogy ne meneküljenek el a turisták, és ez elsősorban Magyarország lakóin múlik.

Ma van a Környezetvédelmi Világnap (az eredeti bejegyzés június 5-én íródott!), ennek kapcsán azt hiszem, stílusos lenne olyan reklámeszközökkel foglalkozni, ami ezt a témát érinti. Egyébként ez már a 40. Környezetvédelmi Világnap, 1972-ben jelölte ki ezt a napot az ENSZ. Kicsit furcsa ugyan marketingesként a környezetvédelemről írni, hiszen be kell látnom, hogy maga a marketingtevékenység is sok szemetet tud generálni, elég, ha csak a szórólapokra gondolunk, amelyek nem a szelektív hulladékban végzik, vagy a szél és eső által leszedett óriásplakátok darabjaira.

Ezért is érdemes hangsúlyt az online eszközökre fektetni, ahol, és amikor csak lehet. A johannesburgi állatkert kampányában arra kívánják felhívni a figyelmet, hogy ne szemeteljenek a látogatók, ezt nem lehet csak online módszerekkel csinálni, itt bizony szükség van a plakátokra. A felhívás nem csak az állatkertre vonatkozott, hanem általánosságban célozta meg a közönséget.

A szlogenje szabad fordításban:

"Az állatok nem hasznosítják újra. Kérjük, ne szemeteljen".

A marketing egyik ága önmagunk eladása, bár ezt inkább a HR-hez szokás sorolni. Pedig tekinthetünk saját magunkra is úgy, mint egy termékre. Különösen szabadúszóknál tartom ezt fontosnak, de nem övék a kizárólagosság ezen a területen. Dan Schawbel írásai első sorban angol nyelven érhetők el, de Clara Shih "A Facebook kora" című  könyvében idéz tőle néhány fontos gondolatot, amit most megosztanék az Olvasóval én is, persze kicsit megspékelve a saját gondolataimmal, amik a mostanában a magyar valóság általam megtapasztalt szegmensében gyökereznek.

Mindjárt az első gondolat az egyedi arculat, amit ki kell alakítanunk magunkról. Öt tanácsot emel ki Schawbel, ami szerinte létfontosságú a technológia korában.

1. Fedezzük fel a márkánkat, mielőtt piacra dobnánk! Tudnunk kell mit akarunk kifejezni vele, mi a célunk, milyen érdekeket képviselünk, hogyan különböztetjük meg magunkat más márkáktól. Mik az erősségeink, a céljaink, amíg ezt nem határozzuk meg, az énmárkát sokszor fölöslegesen újrafogalmazzuk.Úgy gondolom, hogy akár egy SWOT elemzést is megejthetünk saját magunkra vonatkozóan. Az első igazi marketing tanárom Hamburger Béla volt, és ő bizony mindenkivel megcsináltatta a saját SWOT-ját, és közösen megbeszéltük az eredményeket. Akkor még talán nem is értettük, hogy miért jó ez nekünk. 

2. A márkánk védelme érdekében mindenütt foglaljuk le a teljes nevünket! Birtokolnunk kell a saját digitális tulajdonunkat, ehhez hozzátartozik a tartománynevünk (név.com/hu), teljes nevünk a Facebookon, a Twitteren és más, a márkánk szempontjából fontos egyéb közösségi hálózatokban. Sajnos Schawbel úr arról nem mesél, hogy mit csináljon egy John Smith vagy egy Kovács István, vagy az, aki nem akarja valamilyen okból a teljes nevét használni.

3. Állítsunk fel egy rendszert, amelyen keresztül kézben tarthatjuk az online hírünket! Ahhoz, hogy a márkánk jó hírét kézben tarthassuk, átfogó Google-risztást (Google.com/alerts) célszerű beállítanunk a nevünkre (cégnévre is kiváló ötlet jegyzem meg mellékesen), és a szolgáltatásnak köszönhetően minden alkalommal, amikor valaki említi a nevünket egy blogban vagy cikkben, tudni fogunk róla. Bennem itt ismét a John Smith probléma vetődött fel, mert a gyakori névvel rendelkezők itt is nehezebb helyzetben vannak. A szerző még figyelmünkbe ajánlja a BackType.com-ot, amivel webnapló-hozzászólásokat és a BoardTracker.com-ot (ez az oldal jelenleg átalakítás alatt áll), amivel pedig vitafórumokat pásztázhatjuk. Illetve a Facebook keresőjét is ide sorolja. Ő nem ért egyet Gábor Zsazsával, aki úgy tartotta, hogy a negatív reklám is reklám, a legrosszabb kritika is jobb annál, mintha nem írnának az emberről. Schawbel azt javasolja, előzzük meg vagy reagáljunk, ha rossz hírünket keltik.

4. Válasszunk egyetlen képet, nevet, mottót és témát, és egységesen ezeket használjuk! Ugyanúgy, ahogy egy vállalati márkának, a mi márkánknak is egységesnek kell lennie,  az interneten vagy azon kívül ugyanazt a képet kell mutatnunk magunkról. Legyen profi arcképünk, legyen ez az avatarunk a webnaplónkban, névjegykártyánkon, bárhol, ahol szerepel a nevünk. Használjuk szlogent (ha van), betűtípust, színeket következetesen. Én hiszek a jellemfejlődésben és úgy általában a fejlődésben. A következetesség jó dolog, de néha felül kell bírálni az eddigi jellemzőinket, eszközeinket. Legyen hozzánk köthető, éreztessük, hogy az új arculat személyiségfejlődésünk eredménye: jobbak, tapasztaltabbak lettünk, mér érdemesebb minket választani.

5. Tegyünk közzé tartalmat, hogy hallasuk a hangunkat, és mások ne csak az önéletrajzunkon keresztül ismerjenek! Az önéletrajz nem tesz különbséget az emberek között, akár itt idézhetném a statisztikákat, hogy mennyi idő alatt futnak át a HR munkatársak egy-egy beküldött önéletrajzot. Tartalom közzétételével hallathatjuk a hangunkat, láthatóvá és hitelesebbé tehetjük magunkat, kapcsolatot teremthetünk. A kapcsolatok lehetőséget biztosítanak arra, hogy új gondolkodásmódokkal ismerkedjünk meg, friss ötletekkel találkozzunk. Ezt csak meg tudom erősíteni, nem egyszerű a kapcsolatépítés, de nagyon sokat lehet tanulni egy-egy jó szakmai beszélgetésből.

Ha valaki azt gondolná, hogy ezt majd ráér akkor bevetni, amikor állást szeretne változtatni, azt ki kell ábrándítanom, az énmárka építése, csak úgy mint a marketing többi területe, folyamat, varázsütésre nem épül fel sem a vállalati márka, sem az énmárka. Egyes cégek hiába várnak csodát, a fellendülés folyamatos munka eredménye, egy kampány magában olyan mint az a bizonyos fecske, nem csinál nyarat.

Ebbe a cikkbe beleírtam néhány gondolatot (az eredeti június elején íródott), de különösen az utolsó pont még mindig időszerű: tessék észrevenni, hogy csak folyamatos munkával lehet márkát építeni.

Néhány napja botlottam bele az ezzel a felirattal ellátott megállítótáblába. Már önmagában ennek az ötletessége is elég lenne ahhoz, hogy megemlítsem egy posztban, mert valóban sikerült kitűnnie, annak ellenére, hogy nincs igazán lehetősége a boltnak látványos kirakat berendezésére. Ami azonban hosszabb bejegyzést ihletett, az az volt amit bent tapasztaltam, és azt hiszem a kisvállalkozások egy részének volna mit tanulnia tőlük. Mosolyogva köszönnek mindenkinek, nem érzem úgy hogy nyűgnek tekintik a kedves vevőt. Hagynak nyugisan nézelődni, de ha beszédbe elegyedünk a két hölggyel a pult mögött, és elmondjuk mi az elképzelésünk itt nem az a megoldás erre, hogy ráböknek egy sor ruhára, hogy ott kéne megnézni, ha egyikük lelkesen mellénk szegődik és segít.Azt hiszem sem neki, sem nekünk nem fordul meg a fejünkben, hogy ez "csak egy turi". Nem szeretek nőiesen öltözni, nálam a praktikum a szempont, de most már kezdem úgy érezni, ideje lenne elkezdeni a változást, és nőiesebb, munkahelyre megfelelő holmikat kerestem. A hölgy önjelölt stílustanácsadóként szegődött mellém, itt az önjelölt most pozitív jelző, és javasolt olyan darabokat, ami esetleg elkerülte a figyelmemet. 

A történet ennyi, a tanulsága pedig talán még rövidebb. Ha egy jó szlogennel behozod a vevőt, a modoroddal, hozzáállásoddal tarts is bent! 

A bolt a Fehérvári úton a vásárcsarnok magasságában található, sajnos a pontos címet nem jegyeztem fel. A mellékelt fotót a neten találtam, talán ez segít az eligazodásban. Ja, és nem rokonom vagy ismerősöm a tulajdonos!

A reklámtörténet apró, nem túl hosszú életű eszközét, az úgynevezett számolócédulát szeretném most egy kicsit bemutatni, mert azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy még akár újjá is születhet.

A kicsi, hosszúkás, képes papírszelet, a gépi pénztárblokk elődje volt a számolócédula, a hatékony reklámhordozó. "Azért született a világra, hogy mosolygó színes arcával mindenkit meghódítson, akinek csak a keze ügyébe kerül, vagy akinek a pillantása reá esik, de örökösen csak a hátát mutogatja, a hátát, amin ott van a számla, amit fizetni kell..."(Reklámélet, 1938.) 

A számolócédula a 19. század utolsó harmadában jelent meg. Fénykorát a századforduló idején élte (elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia területén), ahol hihetetlen mennyiségben nyomtatták áruk, cégek szolgáltatások bemutatására. A számolócédulákat leginkább szatócsboltok, vegyeskereskedések, fűszer- és csemegeüzletek, kávéházak használták, melyeket tömbökben kaptak a nagykereskedőktől és a gyáraktól.  Gyártók és kereskedők nyomatták ezerszámra cégük, vagy árujuk reklámozására, melyet összekapcsoltak a számlaadással. Használatuk nem csak az elegáns fővárosi üzletekre korlátozódott: közkézen forogtak vidéki boltokban és számoltak rajtuk kávéházak, vendéglők pincérei is.Természetesen a kiskereskedők saját, csak boltjaikat hirdető cédulákat is csináltattak (viszonylag kis példányszámban), a már akkor is szép számú gyűjtők legnagyobb örömére. 

A számolócédulákat a díszítő grafika sokfélesége jellemzi. Ábrázolnak gyárakat, üzletportálokat és megszámlálhatatlanul sokféle árucikket, szolgáltatást, melyek hol bájosan, hol vidáman sok humorral, hol harsogón, olykor kihívóan hívták fel magukra a figyelmet. Az egykori vevőket szlogenek, rímes sorok szólították meg és a kor ízléséhez igazodott stílusuk. A művészi kivitel színvonalát a megrendelők igényessége és nem utolsó sorban anyagi lehetősége határozta meg. A sokszor jellegtelen ábrák betűk halmazából kiemelkedtek azok a grafikák, melyek például a szecesszióhoz kapcsolódtak, vagy a kor neves művészei (Berény Róbert, Faragó Géza, Bíró Mihály) alkottak.

A kis, képek reklámok túlélték az első világháborút. A 20-as években meginduló gazdasági pezsdüléssel a "miniatűr propaganda-hadsereg" ismét bekapcsolódott az áru eladásáért folytatott harcba.

Az önállósult reklámgrafika különböző irányzatai a számolócédulákon is békésen megfértek egymás mellett. Versenytársai ugyan megszaporodtak a reklám és a számlaadás területén, mégis megélték a második világháborút is. Leginkább a kisebb üzletekben, ahol az eladó és a vevő kapcsolata még erős volt.

A számolócédulákkal a gyermekszíveket célozták meg és meg is hódították. Az egy-egy árucikket reklámozó sorozatok és variációk már a buzgón gyűjtő apróságok örömére készültek. Az egy tenyérben könnyen elférő reklámok nem ritkán hatalmas plakátok formájában is megjelentek. Emiatt a számolócédulákat miniatűr plakátoknak is nevezik.

 Meglepően sokféle maradt fenn belőlük, vélhetően a szorgos gyűjtőknek köszönhetően. Amiket a mostani bejegyzésben megmutatok, azok abszolút véletlenszerűen, a teljesség igénye nélkül kerültek kiválasztásra. 

A híres pezsgőgyárak (Francois, Törley), a neves italforgalmazók (Dreher, Gottschlig, Zwack), az ismert édességkészítők (Stollwerck, Szerencs), a szalámigyárak (Dozzi, Herz, Pick) megengedhették maguknak a legjobb minőséget és a neves grafikusokat, de a kiskereskedők és kisvendéglők sokszor az olcsóbb nyomdai terméket választották. A kis cédulák nem csak grafikát, hanem reklámszöveget, háztartási tanácsokat és recepteket is megjelenítettek. Íme egy csokorra való: 

"Ki a Szent István malátakávét issza,
Annak a feje mindig tiszta."

"Bátor az indián,
Szent István malátakávét vesz aranyán."

"Szent István malátakávé jó eledel,
Okos leszel, ha ebből eszel."

"A szívem csak érte dobban,
Semmit nem szeretek jobban,
Ezt kívánom, azt az egyet:
A Szerencsi konyak – meggyet."

"Papa, máskor is jó leszek
És egész nap szót fogadok,
Ha estére megint, mint ma
Szerencsi csokit kapok."

"Rossz fát tesz a tűzre, ha nem az
"NDUSTRIA"
Faárúgyár és Fűtőanyag RT-nél szerzi be
tűzifa szükségletét, mert csak ott kap jó száraz
IMPORT TŰZIFÁT"

Már a XIX. század végén divat volt a magyar árúk népszerűsítése a piacon:

"Hazafiasan cselekszik az a magyar asszony,
aki a külföldi árúk helyett
BÉKÉSSY és Tsa. Debreczeni czég
SZAPPANAT vezeti be háztartásába."

Háztartási tanácsként: "Hogyan tartjuk el a borjúhúst? Nyáron is napokig eláll a pincébe, ha csalán közé rakjuk. Ecetes rongyba csak marhahúst lehet csavarni, a borjúnak rossz íze lesz tőle." Egy "Maggi számolócédulán a szágóleves elkészítését olvashatjuk és az "Oetker" céduláinak mindegyikén süteményrecept található, ez hasonló a vanília, sütőpor, élesztő, sőt most már lisztek, cukrok csomagolásán található receptekhez.

Források: http://www.fehervar.net/cikkek/08/szecplakat/

http://budapestantikvarium.hu/szamlalocedulak-toertenete.html

http://www.logoterv.hu/magyar/oldalak/szamolocedula/

Különböző okokból mostanában sokat bújom Sas István "Az ötletes reklám" című útikalauzát. Gyakorlatilag fejezetenként, nagyon alaposan rágom át magam rajta és amint van valami, ami további keresésre ösztönöz, máris kezdem a kutatást. Szó esett a könyvben arról is, hogy neves művészek is alkottak a reklámipar számára, ami nem volt meglepő számomra, hiszen az egyik kedvenc festőm Alfons Mucha, és az ő életművének jelentős részét a reklámplakátok teszik ki, amik azonban nem térnek el a művész jellemző stílusától.

Vagy Henri de Toulouse-Lautrec művészi igényű reklámplakátjai is sokak számára ismertek.

Amire sokkal jobban felkaptam a fejem, az József Attila, mint reklámszövegíró. Hát ez még az egyetemi tananyagból is kimaradt, pedig bölcsész diplomám van.  Azonnal nekiláttam megkeresni néhány példát, hogy vajon József Attila mit és hogyan reklámozott. (Itt még azt a gondolatot is rá lehet gombolni, hogy a korabeli celeb szerepe a reklámban, de ő legalább azt csinálta, amihez értett, írt.)

A Magyar Reklámszövetségnek köszönhetően találtam egy verset, a Magyar Reklám 2009-ben megjelent egyik számában leltem rá.

József Attila reklámverse

Mit visel úrinő és mit hord kokott
Fejebúbján, ha nem Nor-coc-ot.

Sapkám Nor-coc
Ilyet hordok.
Nor-coc sapkám hona Svájc
Viseli Svarc, hordja Svárc.

Minek annak a fuszekli,
Kinek fején Nor-coc dekli.

Eszemadta kis barnája,
Nor-coc gyártmány a sapkája.

Hôbe, hóba, télen nyáron
Nor-coc sapkát hord a párom.

Akármilyen snorr kokott-
Még az is hord Nor-coc-ot.

 A másik meglepetést a kreativ.hu-n sikerült megtalálnom, újabb József Attila műre nem sikerült ugyan bukkannom, de egy Arany János reklámversikére igen, Flóra szappan- és tisztítószer népszerűsítésére vállalkozott:
 
                                  „Ágnes asszony! Bolond kelmed?
                                    Hiszen van otthon Flórája!
                                       Sose jöttek volna rája!”

 A reklám, mint a szójáték nagyszerű lehetősége, sok író érdeklődését felkeltette.

Legkevésbé Karinthy Frigyes szerepvállalásán csodálkoztam, hiszen neki röpke ujjgyakorlat lehetett egy humoros reklámszlogen megírása.Karinthy Frigyest ugyan a szükség vitte rá, de nem szégyellte reklámtevékenységét, sőt: végrendeletében meghagyta, hogy halála után összes művei között szerepeltetni kell ezeket az írásokat is.

                                 „Drámát legjobban Sexpír
                                  Poloskát Ditrichstein írt!”

                                 „Így írtok ti: Karinthy –
                                Így írtok én: Ditrichstein!”

Sajnos az interneten nem sikerült több nekik tulajdonított reklámot fellelnem, azt hiszem majd egy könyvtári kutatással kiegészítem a gyűjteményt.

Egy kicsit még körülnéztem a cikk első változata óta Karinthy témában:

"Én egészen véletlenül jöttem rá, hogy a reklámmal pénzt is lehet csinálni" - nyilatkozta az író -. "Ez akkor volt, amidőn az Így írtok ti kötetemben egy Ady versparódiába a nagyobb vicc kedvéért bevettem azt a szót is, hogy Herz szalámi. A szalámigyár ezért hálából olyan mennyiségű rúd szalámival halmozott el, hogy fel kellett csapnom alkalmi szalámikereskedőnek. Ekkor tudtam meg, hogy egy író részére
a reklámpiac is hozhat valamit." Bár tagadta, hogy a népszerű szlogent:"Mondja marha, mért oly bús? Mert olcsóbb a ponty, mint a hús" ő írta volna, de köztudomású volt, hogy mintegy tíz nagyvállalatnak ő szállított reklámötleteket.

   Most olvastam egy kiváló cikket Sas István tollából az 50+ korosztálynak szóló reklámról. A cikk 2010-ben íródott, de még mindig aktuális, és teljesen igazat kell adnom a szerzőnek. Reklám szempontból levegőnek nézik az 50 és 60 közötti korosztályt, pedig Sas István szerint a megtakarítások 65%-át birtokolják. A reklámokban továbbra mindenki szép és fiatal, ha pedig az idősebb korosztálynak szólnak a reklámok, akkor szinte csak gyógyászati segédeszközt akar eladni, műfogsorragasztót, inkontinencia betétet. Mivel mindenki a fiatalságot hajszolja, senki sem örül annak, ha öreganyónak vagy öregapónak néznek. A fiatal kreatívok pedig nem is tudják más szemszögből nézni az öregkort, mert egyre jobban eltávolodtunk a régimódi életformától.

  Egyes kutatók úgy vélik, azért nem törődik a kutya sem az ötven fölöttiekkel, mert nem számottevő a vásárlóerejük. Az ötven év fölöttiek itthon egyszerűen nem jelentenek olyan széles réteget, amire érdemes lenne külön reklámpénzt áldozni − legalábbis a hirdetők így gondolják. Az is tény, hogy a fiatal- és középkorosztály számára készített műsorok és reklámok nem érintik meg az ötven felettieket. Talán ez is oka annak, hogy a hazai reklámok színtelenek, egysíkúak: kis ország lévén azonos reklámokkal akarnak valamennyi korosztályhoz szólni, ami egyhangúságot eredményez” − mondja Füleki Bettina pszichológus reklámszakember.Ő is úgy véli ideje felszámolni azokat az előítéleteket, amelyek szerint a vagányabb, viccesebb hangvételű reklámok elidegenítik az ötven év felettieket. A reklámszakma ebből a szempontból kicsit úgy tekint az idősekre, mintha azok elmaradottabbak lennének. Pedig a mai ötvenesekre ez már nem feltétlenül igaz: ők sok esetben ugyanolyan aktívak, mint a harmincasok vagy negyvenesek. Ez a korosztály volt a beat-generáció, a hatvanas években ők voltak a „virággyerekek”. A mostani ötvenesek már nem azonosak a húsz évvel ezelőttiekkel, sokkal fiatalosabb gondolkodásúak. A mamusz és az otthonka is jóval kevésbé társítható hozzájuk, mint elődeikhez. De még így is sokszor élcelődés céltáblái az öregek a reklámokban.

Pozitív példa is akad, de kevés. Az egyik ilyen a Dove Pro-Age kampánya.

Nem akarom azt mondani, hogy bezzeg ez is máshogyan volt régebben, de már akkor is régi reklámok ugrottak be amikor elkezdtem olvasni Sas István cikkét. Ki is kerestem néhányat.

És ami elsőként beugrott, 30 másodperces és mégis sok minden van benne, az öregek aktívak és vidámak, talán lehetne ma is ilyet készíteni.

Végezetül olyan reklámok, ahol az öregek nem célcsoportot képviselnek, hanem bizonyítékként szolgálnak a termék hasznosságát illetően, a hosszú élet titka lehet például a kefir.

 A fenti problémával a reklamipar.hu is foglalkozott, ráadásul egy idei, márciusi cikkben, tehát a helyzet 2010 óta sem változott számottevően.  Esetleg ideje lenne már nyitni az idősebbek felé is? Hisz már Jókai is megírta: "Öreg ember nem vén ember"

És még egy találat: http://www.sasistvan.hu/files/tanulmanyok/peched_van_webre.pdf

Egy korábbi bejegyzésben megígértem, hogy megmutatom, hogy jelenleg melyek a legmagasabb áron elkelt moziplakátok. Ezek az adatok természetesen változhatnak, de a képzeletbeli dobogó első helyén álló poszter eladási áránál magasabbat nem találtam az interneten. 

Kezdjük a megosztott negyedik helyezettel Frankeinstein menyasszonyával, a plakát 1935-ből való és 334 600 dollárért kelt el, 2007-ben.

A másik negyedik helyen,  a Black Cat plakátja végzett,  aminek egy apró magyar vonatkozása, hogy Lugosi Béla is szerepelt a filmben. 2009-ben került kalapács alá és szintén 334 600 dollárt fizetett érte egy gyűjtő.

A harmadik helyen, a Metropolis című, a jövőben játszódó film plakátjának német nyelvű változata még 2000-ben kelt el 357 750 dollárért.

A dobogó második fokára a Mummy, 1932-es filmklasszikus plakátja léphetett, ezt 1997-ben 435 500 dollárért vásárolta meg egy vélhetőleg jól szituált filmkedvelő.

Most pedig lássuk a győztest. A Metropolis német nyelvű plakátjáért 357 750 dollárt adtak, az eredeti plakát, amely 1927-ben készült nem kevesebb mint 850 000 dollárt ért.

Valószinűleg, ha ezeket a darabokat most kínálnák aukcióra még többet érnének. Megnéztem a www.iguide.net áriránytűjét, például egy 1968-as plakát, eredeti állapotában most még csak 15 dollárt ér, de feltételezem, úgy 10 év múlva  már ez az évjárat is sokkal drágább lesz.  Vajon egyszer még licitálni fognak a jól sikerült reklámplakátokra vagy prospektusokra is?

Képek forrása: www.fresher.ru